Úgy hozta az élet, hogy már 30-as éveimet tapostam, mire édesanya lettem.
Addigra már elég sok tapasztalaton túl voltam: elvégeztem jó pár felsőfokú iskolát, másoddiplomákat szereztem (köztük többet párhuzamosan, munka mellett); dolgoztam vezetőként, felelős beosztásban – szóval az életem nem szűkölködött sem feladatokban, sem kihívásokban, sem felelősségben. És én mindig helytálltam.
Alapvetően nagyon racionális voltam, amolyan „észlény” a szónak abban az értelmében, hogy szinte mindent „agyban” döntöttem el, tudatosan kontrolláltam. Határozott és pontos elképzeléseim voltak a világról és arról, hogy a dolgoknak hogyan kell lenniük, mi hogyan helyes.
Amikor babát vártam, szokásomhoz híven igyekeztem mindent előre kitalálni, eltervezni , mindenre felkészülni (akkor azt hittem, tudom, mi vár rám 
. Ez a felkészülés a saját elképzeléseimhez mérten egész jól sikerült: voltunk szülésfelkészítő előadásokon, még szülőpozíciós jógán is; jártam kismama jógára, olvastam sok mindent a szoptatásról, volt egy remek és megértő nőgyógyászom; sokat hintaszékeztem (mert az jót tesz a babának…), sokat hallgattam ellazító zenéket, beszélgettem a csöppséggel, meséltünk neki, még baba-mama kapcsolatanalízisre is jártam…. Szóval megtettem mindent, hogy felkészülve várjuk ŐT.
Aztán megszületett. Ez volt az első, ami váratlanul ért: a szülés maga. Hiába olvastam és hallottam rengeteg mindent róla, hiába készültem rá, hogy hogyan lesz… A szülés maga közel sem úgy történt, ahogyan terveztük, nem úgy, ahogyan szerettem volna. Ez volt addigi felnőtt életemben szinte az első olyan komoly esemény, amikor az irányítás kicsúszott a kezeim közül és tehetetlennek éreztem magam.
De túl voltunk rajta és egészségesen született meg a lányunk: csak ez számított.
Aztán szembe találtam magam egy újabb ismeretlen helyzettel: milyen az, ha rám van bízva egy törékeny élet, egy csöppség, aki ismerős, mégis idegen. És ismét szembe találtam magam a problémával: hiába olvastam és tanultam rengeteget, ez a napi gyakorlatban vajmi keveset számított… Fáradt voltam, kialvatlan, úgy éreztem, nem vagyok elég jó anya. Ismeretlen volt számomra az érzés: bárhogy is igyekszem, mintha nem tudnék helytállni, nem jutok előbbre egyről a kettőre. Pedig azelőtt mindig tudtam, mi a dolgom, válsághelyzetben is tudtam, mit kell tenni…
[Közbevetés: Mivel manapság már nincsenek (vagy csak nagyon ritkán…) nagycsaládok, így a felnövő lányoknak nincs módjuk arra, hogy testközelből lássák-tapasztalják hogyan is kell gondozni egy csecsemőt. A nagycsaládokban a kislányok gondozzák-hordozzák saját kistestvéreiket, unokatestvéreiket stb. Erre nekünk többnyire nincs lehetőségünk, a saját kisbabánk az első pici baba, akivel „élesben” találkozunk, és nem mindig egyértelmű, hogyan tartsuk, hogyan fürdessük, hogyan pelenkázzuk, hogyan szoptassuk vagy mit csináljunk vele, ha sír…]
Csalódott voltam és teljesen tanácstalan. Illetve hát tanácsokkal pont hogy jól el voltam látva: a rokonság, a nagyszülők mind nagyon jól tudták, mit kellene tennem és mi lenne jó nekem és a gyerekemnek…
Természetesen jó előre beszereztem a fontosabb gyereknevelési kézikönyveket – hisz addig is mindent könyvekből tanultam meg, logikus volt, hogy most is a „szakirodalom” fog segíteni… miért pont most ne működne? Mikor úgy éreztem, zsákutcába jutottam, elővettem a könyveket. Egyik ezt mondta, másik azt. Próbáltam megtalálni az arany középutat. Rémes volt…
Végtelenül csalódott voltam, sőt: olykor a saját gyerekemre is haragudtam, hogy miért nem megy ez nekünk… hogy miért nem alszik végre, hogy én is pihenhessek egy kicsit!? Ördögi körnek tűnt az egész…
Szerencsére van egy nagyon jó barátnőm, aki egy hónappal korábban szült, mint én. Ő nagyon sokat segített: jó szóval, támogatással. Bár volt hordozókendőnk, de nem tudtuk használni. Ő mutatta meg először, hogyan kell helyesen megkötni.
Az egyik végeláthatatlannak tűnő sírós jelenet alatt próbaképp beletettem a lányunkat a hordozókendőbe. Az első perctől éreztem, hogy ez JÓ! Jó a kislányomnak és jó nekem is: mindketten nyugodtabbak lettünk. És innentől valami megváltozott bennem. Végre elkezdtem érezni, hinni és tudni, hogy IGENIS JÓ ANYA VAGYOK: időben megértem a gyermekem jelzéseit és megfelelő válaszokat tudok adni – és mivel a hordozásnak köszönhetően mindketten nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak lettünk és így én is egyre kipihentebb voltam, képes is voltam megfelelő válaszokat adni. Megnőtt az önbizalmam, végre kompetens szülőnek, jó anyának éreztem-tudtam-láttam magam.
Egyre közelebb kerültem a babámhoz. Már nem csak azt láttam benne, hogy valaki, aki „folyton engem akar” és mindig „kell neki valami” a nap 24 órájában, hanem végre eljutottam Hozzá, egyre jobban megismertem őt. Leomlott közöttünk a fal… és szépen idővel minden rendbe jött: bennem és bennünk.
Akkoriban talán még nem is volt számomra annyira nyilvánvaló, utólag láttam a folyamatot, hogy mindezt nagy részben a hordozásnak köszönhetem. Annak, hogy a gyermekem megkapta amire vágyott úgy, hogy közben a saját alapvető szükségleteimet is ki tudtam elégíteni (napi teendők, feladatok, kimozdulás otthonról stb.) nagyon jó hatása volt mindkettőnkre.
Az intenzív testközelség és együttlét orvosolta azt a lelki traumát is, amit a szülés alatt szereztem, ami akkoriban nem is tudatosodott bennem, csak dolgozott mélyen a lelkemben és zavart, és megakadályozott, hogy közel kerüljek saját gyermekemhez. Bűntudatom volt és magamat okoltam, hogy a szülés úgy alakult, ahogyan, nem az én korábbi elképzeléseim szerint történt, „nem sikerült jól”. Úgy éreztem, „nem teljesítettem elég jól”. Ez most sok év távlatából leírva furcsának és hihetetlennek tűnik, de valahol mélyen ilyen és ehhez hasonló érzések, gondolatok bújtak meg és kavarogtak bennem. Elképesztő, de talán még a saját kisbabámat is felelősnek gondoltam azért, hogy nem ment minden a „terv szerint”. Ma már tudom, hogy kimerülten az ember sok butaságot tud összehordani. Ezért is olyan fontos, hogy legyen valódi támogató segítség egy kismama közelében.
A testközelség segített a szoptatásban is: egyre több tejem lett és a lányunk egyre jobban gyarapodott. Ez szintén megnyugtató volt , megerősített lelkileg is és sok erőt adott.
A hordozókendővel az alvási problémák is rendeződtek, megoldódtak. Az első néhány hétben ugyanis kézben ringattuk-hordoztuk a kisbabánkat, így is aludt el, a kezünkben. Ha ezután letettük, kb. negyedóra múlva sírva ébredt. Így ment ez szinte egész álló nap. A kendő azonban jó megoldásnak bizonyult: nem kellett letennem az alvó kicsit, hanem tehettem a dolgom, miközben ő rajtam pihent és szuszogott.
És hiába jöttek a mindenféle szirénhangok, hogy mi lesz majd, ha elkényeztetem, meg hogy ez nem jó neki stb. Én akkor már tudtam, hogy rátaláltunk AZ ÚTRA… Ez pedig a testközelség, a hordozás.
Ha kérdéseid vannak, bizonytalan vagy, szívesen segítek neked!
